hosszú kezdet

Kifejezetten megjött a kedvem ehhez a blogos témához. Tegnap tettem közzé azt a felhívást, miszerint lehet jelentkezni az általam meghirdetett fotós projektekre. Azt gondoltam el kell telnie majd egy kis időnek ameddig érkeznek rá reagáló e-mailek, aztán majd talán kapok néhányat. Ennek ellenére felülmúltátok az elképzeléseimet. Nem telt el másfél óra és már 28 új levél várt. Azt sem tudtam hova kapkodjam a fejem. Közel sem gondoltam volna, hogy ekkora lesz az érdeklődés (legalábbis számomra ez már annak számít).
A legtöbben egész hosszú és csinos bemutatkozást irtatok magatokról, voltak olyanok is akik nekem tettek fel kérdéseket. Mióta fényképezel? Mi volt az ami arra inspirált, hogy a fényképeidet másokkal is megoszd? Mi az ami előre visz? Honnan szeded az inspirációkat?

Azóta jött még legalább 20 e-mail és mivel nem vagyok annyira menő, hogy legyen ask.fm-em, gondoltam talán itt lenne érdemes megválaszolni az általatok feltett kérdéseket.

Nos, én valamikor 2004 körül indultam el ezen az úton. Akkor sikerült megkapnom az első digitális fényképezőgépemet. Nagy büszkén vittem a középiskolás kirándulásokra, fényképeztem a többieket. Aztán mint mindenki regisztráltam az akkori facebookra, amit myspace-nek hivtak. Mindenki elkezdte saját magát fényképezni, minél jobb képek kellettek (mert titokban mindenki minél több picture commenteket akart haha). Tizen pár éves lehettem amikor már saját weboldalakat csináltam, amik egész nagy látogatottsággal birtak. Na jó, bevallom! Olsen ikrek rajongói oldalt csináltam a gportálon és akkor amikor a szüleim odaengedtek a számítógéphez, szinte csak azt szerkesztettem. Tartalommal töltöttem fel, fejléceket raktam össze és fokozatosan vált a hobbimmá ez a képi szerkesztés téma. Na és visszatérve az akkori kezdetleges közösségi médiához, kitaláltam, hogyha már egy picit tudok szerkeszteni miért ne kezdhetnék el mellette fotózni is. Aztán szépen fokozatosan megkértem a barátaimat, hogy menjünk már el fotózni és utána osszuk meg ezeket a képeket. Így kezdtek el szerveződni ezek a kis proli spontánfotók. Akkor még nem volt olyan nehéz újat mutatni. Azóta mégis csak eltelt majdnem 10 év. Senkinek nem volt okostelefonja, örültünk ha már mms-t tudtunk küldeni a másiknak, a telefon még a legtöbbünknek feltöltőkártyás volt, ha pedig nyomozni akartunk valaki után, akkor beirtunk az iwiw keresőbe a nevét. Ezt most leírni és utána elolvasni már teljesen triviálisnak tűnik. De ennyit volt képes fordulni a világ. (Kifele magából, de ez majd talán egy következő bejegyzés témája lesz).

Sosem csináltam tudatosan ezt az egészet. Időszakosan tettem a 'dolgom'. Amikor voltak ötletek vagy valamit láttam valahol és meg szerettem volna valósítani,akkor megtettem. De különösebben mást ebben nem kell keresni. A képi világ foggalmam sincsen hogyan sikerült ilyenre mint amikkel most találkozhattok. Az én szememnek ez tetszett, ezekkel az effektekkel és ezekkel az arányokkal. Egyátalán nem sajátos ez, mert relative sok ember viszi azt a vonalat amit én is próbálok.

Az ember személyiségfejlődése nagy hatással van arra, mit is közöl le képek formájában. Legalábbis nálam különösen.  25 éves leszek októberben és sosem éreztem magamon akkora változást mint amekkorát most. Szeretnék sokkalta kifinomultabb lenni, sokkal több új technikát megtanulni, folyamatosan gyakorolni és fejleszteni saját magamat.

Vannak jó és kifejezetten szar napok. Van amikor hiába akarja az ember teljes erőbedobással végezni ezeket a kreatív tevékenységeket, valahogyan semmi sem sikerül. Ilyenkor áll fenn az a probléma, hogy befejezi. Ezt nagyon szépen lehet látni. Évekkel ezelőtt mindenki fotós akart lenni, sorra csinálták maguknak az online ingyenes galériákat, indítottak facebook oldalakat. Aztán szépen lassan lemorzsolódtak, mert nem éreztek magukban elég kitartást. Nagyon nehéz összegyűjteni az olyan emberek csoportját akiknek képes leszel hosszútávon fenntartani az érdeklődését és érdemben majd reagálnak is a megmozdulásaidra. Akkor lesz valaminek eredménye, mikor már kifolyik a gép előtt a szemed, amikor már elgémberedtek az ujjaid az expo gomb lenyomása miatt és amikor egész éjszaka nem aludtál mert egy képet tökéletesen akartál tálalni a nagyvilágnak.

Szeretek emberekkel 'foglalkozni', szeretem őket kiismerni (még ha ez nem is lehetséges 100%-osan), néha szeretek analizálni, szeretek mindennek a mélyére ásni és a forrást megtalálni, nem beérni a tünetekkel. Szeretek írni (és igen, már túl sokszor írtam le, hogy szeretek), végeztem újságírói tanfolyamot, a Marie Claire-nél csináltam a dolgok gyakorlati részét. Emellett még sok-sok papírom van erről arról. Nem csak egy szegmens érdekel. Most éppen összekötöttem a fotózást és az írást. Ennek ellenére most már gondolkozom, hogy a 'videószerkesztés mániám' is egy új szintre kellene emelni. Addig csinálom ezt az egészet, ameddig örömömet lelem benne és ameddig érkezik néhány olyan visszajelzés, hogy talán szerethető egy picit, amit én csinálok, amit én írok. Szeretek 'közölni' és a saját véleményemet kifejteni. Általában mindenről határozott véleményem van, amiből nem nagyon szeretek engedni. Szeretnék felétek olyan témákról és értékekről kommunikálni amik mellett hajlamosak vagyunk csak simán elmenni. Ennek ellenére talán fontosabbak mint valaha is gondolnánk. Sok üzenetem lenne azok számára akik befogadóak erre.

Nem csak simán képeket szeretnék már, hanem sorozatokat. Mondanivalóval rendelkező munkákat, amikben mindenki képes megtalálni a saját 'válaszait'. Ez már egy kicsit elvontabb dolog.

Azt is vállalom, hogy lesz majd olyan akivel sosem fogok tudni közös nevezőre jutni. De ettől szép a világ, maximálisan tiszteletben tartom. Viszont ha nem próbálnám meg közzé tenni a gondolataimat, sosem találnám meg azokat az embereket akik vevők rá és valóban osztják a nézeteimet. Néha egészen komolyan témákat szeretnék boncolgatni, életszituációk, lelki tényezők és állapotok. Egyszerűen ehhez van kedvem. Remélem néhányotok majd szívesen látogat el ide és olvassa őket.

Mivel a dolgok elején járok, nem bánnám ha adnátok visszajelzéseket. Sokat jelentene.

Most pedig így a végére egy picit más.
Ahogy járok-kelek a világban és szembetalálkozom ismeretlen emberekkel, nem azt nézem mi van rajtuk, kövérek e vagy vékonyak, szépek e vagy kifejezetten csúnyák. Sokkal jobban érdekel a sorsuk. Mi az amit eddig megéltek. Nem ítélek el első blikkre egy utcán fekvő hajléktalant, hanem elgondolkozom azon, vajon miért jutott idáig. Szeretem a sztereotípiákat kivesézni és picit saját magamban megdönteni őket. Ez kifejezetten megnyugtató.
Az alább közölt kép és hozzá tartozó írás már jó néhány hónapos, több fórumon is szerepeltettem, de azért most megosztom veletek is. (A kép csak simán telefonnal készült, épp az volt nálam.)





'Nem áll a szándékomban Oravecz Nórát játszani. Paulo Coelho-t szeretem, de az ő kenyerét sem tisztem elvenni. Egyszerűen csak vannak olyan pillanatok az életben, amikor az unott közhelyek hirtelen véresen komoly tényekké válnak. Nemrég volt 'szerencsém' a győri kórházban látogatást tenni. Néhány osztályon át kellett mennem, ameddig elértem a privát célállomáshoz. Láttam csak 'simán' a saját lábán várakozó betegeket, tolókocsival közlekedő fiatalokat és időseket, egy bácsit a betegszállítónak kiabálva, hogy 'NAGYON FÁJ' és kórteremben fekvőket (korosztályra való tekintet nélkül) akik arra vártak mikor operálnak ki belőlük egy rosszindulatú rákos daganatot. Aztán egy picit megálltam és kénytelen voltam elgondolkozni azon a tényen, miért bántjuk egymást ennyit, miért vagyunk képesek azon panaszkodni, hogy reggel korán kell kelni, miért gurul el a gyógyszerünk ha a boltban sokan állnak előttünk a sorban, miért egyszerűbb magunkat szerencsétlennek tartani ahelyett, hogy megtalálnánk azt az okot, amiért szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Anyukám mindig azt mondta, soha ne feküdjek le úgy aludni a nap végén, hogy az adott félreértéseket nem tisztáztam le a másik féllel, az élet kiszámíthatatlansága miatt. Persze értettem mit mond, de ameddig idióta tinédzser voltam mit is foglalkoztam vele. De aztán bejött az ablakon az élet és még ha nem is akartam, akkor is megtapasztaltam az élet kiszámíthatatlanságát. Tulajdonképpen soha nem lehet tudni, lesz-e még lehetőséged a másiktól bocsánatot kérned másnap, vagy csak simán rámosolyogni. Haragot tartani valakivel lehet, csak nem kifizetődő hosszútávon. Gyűlölködni, alátenni a másiknak, leszólni bárkit, megint csak elkövethető, csak éppen szegénységi bizonyítvány. Ítélkezni a legegyszerűbb dolog, csak még senki nem jutott tőle előbbre. Mindent összevetve, azt mondják az ember a legbutább az egész földön, amivel sajnos sokszor egyet kell értenem, saját magamat is beleszámítva. Azt mondják ne bízz meg senkiben, nincs igaz szerelem és a végén mindig csak a csalódás jön. Ennek ellenére soha nem láttam egyszerre ennyi szülőt a beteg gyereke kezét remegve szorongatva, és ennyi párt egymás mellett a betegágyon virrasztva.'